|
Jubilált a Kinizsi Százas, a hazai teljesítménytúrázás klasszikusa. 1981 óte az idei volt a 30. rendezés, jómagam pedig harmadszorra vágtam bele a Pilis és a Gerecse egyidejű végigszántásába. A rajt előtti napokban még azt is találgattuk: egyáltalán megrendezik? Több hegység, több erdőterület látogatását vagy tiltotta, vagy nem javasolta az illetékes erdőgazdálkodó az elmúlt napok, hetek viharai miatt. Bedőlt fák, sártenger, dagonya, laza talaj, valami ilyesmire számíthattunk... mi, akik a rövidebb távok (40 és 25 km) többszáz indulóján túl, idén is közel 1100-an rajthoz álltunk Békásmegyeren, hogy reményeink szerint 24 óra alatt és reményeink szerint 100 km-t gyalogoljunk.
A Pilis-nyeregben, már túl 25 km-en beszélgettünk többekkel: eddig egy szavunk nem lehet. Nemhogy tocsognánk a sárban, hanem olykor száraz borításon mehetünk, sőt futhatunk is, a terep megengedte. Mi több, a Nagy-Kevélyről a panoráma is a szokásos, azaz csodálatos. Sőt, talán előjön a Kinizsi-hagyomány, és a meleg lesz a nagy ellenfél a katlanban. A katlan, melyet mindenki így hív, Kesztölc és Dorog környékén. Ide már jellemzően hőségben ér az ember, majd a Nagy-Getére már a hőmérsékleti csúcsban mászik, hogy aztán kitett szakaszon érjen a tokodi pincékhez, ahol évről évre rácsodálkozunk a helyi faluközösség szeretetére és életmentő frissítőpontjára. Ez a szakasz, Dorogtól Mogyorósbányáig, sokaknak vízválasztó. Vagy életre kel poraiból, vagy kiszáll. Magam is erőm vesztettem, de a pincéknél a "zsíroskenyér, túró rudi, víz"-túlélőcsomag hatásos. A Kőszikla meredek, a felhők gyűlnek, de bent vagyunk az erdőben végre, szintútban, új erővel mehetünk a Kakukk vendéglő felé. Nagy szerencse ér: épp indul a zápor, mire beérünk a vendéglőbe, ott a pár virsli, innivaló, diskurzusok mind arra szolgálnak: vészeljük át szárazon a csapadékot. Ami annyira helyi, hogy még a radarképek sem mutatnak felhőt a falu felett. Inentől nincs igazi gond. Legfeljebb a kezdődő combizomgörcs, de cimborám jó időben érkezik, és van nála magnézium. Minden apró fizikai lökés jól jön. Mikor mit kíván a szervezet, azt kell neki adni, a holtpontot jobb megelőzni, ez a tapasztalat sokat számít a harmadik teljesítésnél. Azaz reménybeli teljesítésnél. 75 km-ig nincs is gondunk. De küzdelem nélkül nincs Kinizsi. Jön 10-15 km, ami már valóban azt kínálja, amit vártunk: egy idő után már nem kerülgeti az ember a dagonyát, a bokán felül érő pocsolyát, hanem átgázol rajta. Erre szántuk a ruhát, a cipőt aznap... a baji vadászházhoz vezető köves út, mely csaknem 9 km-nyi folyamatos emelkedő, szinte épp ezért csaknem élvezetes. Továbbá azért, mert onnantól már csak 7 km van a célig szintemelkedés nélkül, már pirkad, ha az ember "csak" gyalogolt és nem futott, és ez olyan pszichés erő, ami a zombikat -a Kinizsit teljesítők járása után elhíresült gyűjtőnév- is előre viszi, le a faluba, majd Baj után baj nélkül az aszfalton Tatára. Megvan, harmadszor is, 22 óra 21 perc vándorlás után. Sóhaj, öröm, még ha fáj is, és a biovekker sincs a helyén, talán napokig. De az elismerés talán nálam, nálunk is nagyobb azok irányába, akik immár harminc éve kormányozzák ezt a nagy hajót. Köszönet érte nekik, nagyon sokunknak okoznak örömöt. |
